Nincsen ez másként a vadászat/vadgazdálkodás terén sem, hiszen az ágazatra ható tényezők, mint a vélt vagy valós nagyvadállomány túlszaporodás, a vadkárok elleni sokszor reménytelen küzdelem, az ember/vad interakciók a településeken, vagy az ASP okozta problémák néha már-már elveszik a kedvünket attól, amit szeretettel és szenvedéllyel csinálunk időtlen idők óta.

Azután történik valami, valami olyan, amitől egyszer csak újra elindulnak a kerekek, körbenézünk és azt látjuk, hogy sokan vagyunk, akik azt a bizonyos szekeret egy irányba tolják, és megváltozik minden. A morózus napi küzdelem újra szokásos rutinfeladattá válik, az akadályokat sorban küzdjük le egymás után, mert az a valami, ami megtörtént, az feltöltötte újra az akkumulátorokat és jó időre muníciót adott a folytatáshoz. Ez a most leírt eset is ezt példázza.

Október 8-án megszólalt a telefon és egy nagybajomi hivatásos vadász kolléga letörten mesélte el, hogy előző nap Kovács Sándor nyugalmazott lábodi hivatásos vadász hannoveri vérebét munka közben egy sebzett gímbika olyan súlyosan megszúrta, hogy az elpusztult a sérüléstől, a csúcson hagyva el a pályát és a szerető gazdáját. A kutya és vezetője ismert a somogyi vadászberkeken belül, hiszen Sándor még a Dr. Galamb Gábor által közvetített értékeken nevelkedve lelkiismeretesen, tele hivatástudattal végezte az utánkeresést, és nem utolsó sorban az egykori „lábodi vérebes bölcső” utolsó aktív tagjaként második helyen végzett az idei Kaszó Kupán a Hollós-Völgyi Fürkész nevű hannoveri vérebével. Ráadásként a vezető és kutyája közötti legjobb összhangért járó különdíjat is elnyerte.

A hír mindannyiunkat lesúlytott, Kokó pedig érthető módon összetört, hiszen a hűséges vadásztársat veszítette el, aki ráadásul az egy fedél alatt élő többgenerációs család kedvence is volt egyben. Pótolhatatlan veszteség, hatalmas űr. Belegondoltam, hogy ez a pálya nem érhet itt és így véget és annak az információnak is birtokában voltunk, hogy a folyamatosság megtartása érdekében lassan egy új kölykön is gondolkodott már, mondván, hogy „bennem van még egy kutya”.

A hétvégén többen is jelezték, hogy segítsünk a Kollégának, próbáljuk kamaraként a vadász felelősségbiztosítás igénybevételével enyhíteni a kárt, de mi inkább úgy döntöttünk –  kihasználva a jelentőségteljes mondatát –, hogy a kutyaharapást szőrével kell gyógyítani, és egy vérebkölyök talán tompítja majd a fájdalmat és lefoglalja Sándort az elkövetkezőkben. Első körben feltérképeztük a helyzetet kölyök terén, és a szerencsének köszönhetően vérebes körökben találtunk sporttársi áron elhozható kiskutyát is. És ami a legfontosabb: Kokó is nyitott volt rá, és érez magában annyit, hogy többedjére is elölről kezdje a munkát, amely eredményeként újra a vérebes utánkeresők élvonalába állhat.

A Vadászkamara Területi Szervezete és a Vadászszövetség éppen ezért az ügy kapcsán felhívást intézett a hivatásos és sportvadászok, valamint a vadászatra jogosultak felé egyrészről azért, hogy mi, kollégák, vadászbarátok és jogosultak összefogással teremtsük meg az újrakezdés mihamarabbi lehetőségét, másrészről magam is kíváncsi voltam arra, hogy dobban e még egyszerre vadászszív, mozdul e még egyként a vadásztársadalom, vagy mindenki el van foglalva a saját problémájával.

A felhívást október 10-én kedden, pár nappal a tragikus eseményt követően tettük közzé azzal, hogy pénteken 12.00 óráig várjuk a felajánlásokat, amellyel kapcsolatosan a Kamara vállalta a teljes koordinációt.

Ami ezután következett, azt nehéz mondatokba fonni. Megszólaltak a telefonok. Hivatásos és sportvadászok, egykori kollégák, vérebvezetők, vadásztársaságok voltak a vonal túlsó végén, és egytől-egyig segíteni akartak, Somogyon kívül többen még Vas,- Zala,- Baranya,- és Komárom-Esztergom vármegyékből is.

Volt olyan vadászatra jogosult, aki azt mondta, hogy Kokó érdemeire tekintettel megfinanszírozza a kölyök költségeit, de azonnal jeleztük, hogy ennek a mostani összefogásnak inkább az lehetne a lényege, hogy minél többen fogjunk össze, és mutassuk meg, hogy a somogyi vadásztársadalom figyel a tagjaira és együtt mozdul az adott cél érdekében, ha az szükséges. Többször bizonyítottuk már az összefogás erejét (gyűjtés Ukrajnában élő magyarajkú erdész/vadász családoknak, Vadászok a Civilekért Véradó Mozgalom stb) ezúttal is bíztam a sikerben.

A felajánlásokat tevőknek sok esetben kellett a három nap alatt azt mondanunk, hogy a felajánlott összeg túl magas, és megértették, hogy ezzel a támogatás lehetőségéből zárnának ki többeket, hiszen forintra pontosan csak a kölyök költsége mértékéig indítottuk el a gyűjtést. Többen azért hívtak bennünket újra, hogy ha esetleg nem jönne össze a szükséges forrás, akkor az eddigieken túl további segítséget nyújtanának az ügy kapcsán, de erre sem volt szükség. Azoktól a sokaktól külön elnézést kérünk, akik még a gyűjtés lezárását követő napokban is szerettek volna csatlakozni a megmozduláshoz, a szándékuk is köszönetre méltó cselekedet.

Felemelő volt nézni és érezni az összefogás erejét, ahogy együtt mozdul a megszólított kör – én magam nem mostanában láttam ilyet –, gyakorlatilag két és fél nap leforgását követően le is zártuk az akciót. És ami a legfontosabb: csütörtökön megérkezett a kiskutya Sándor lábodi otthonába, aki előtte napon fájó szívvel, de új reményekkel telve mesélte el, hogy néhai Cinkos kenneljét és ólját lefertőtlenítve kész újrakezdeni mindent, mert út csak előre van.

Ha összegeznem kellene az elmúlt egy hetet, akkor felemelő érzés volt részt venni ebben a dologban, ahogy minden egyes támogató is így nyilatkozott a somogyi összefogásról. Mégiscsak létezik a két fogalom, az összefogás a kommunikáció erejével, és ez tényleg újabb lendületet adhat többeknek, mert hasonló cselekedetekben való részvételnél nincsen felemelőbb.

Kokó szerint újra élet költözött az udvarba a kis jövevény személyében, enyhítve mindazt a fájdalmat, amit a család az elpusztult véreb miatt átél. Ő maga szerény embernek tartja magát – ahogy az is -, egyszerűnek, aki Lábodon még Deliága Pista bácsitól tanulta a szakmát és nem igazán a szavak embere. Elcsukló hangon kért meg rá, hogy tolmácsoljam mindenki felé a köszönetét, aki segített és részt vett a megmozdulásban, vagy csak osztozott az elvesztett társ iránt érzett fájdalomban. Ígéri, hogy hamarosan újra várja majd a telefonokat, hogy segíthessen fáradhatatlan lelkiismeretességgel terítékre hozni a sebzett vadat, ahogy mindig is csinálta.

A Vadászkamara Területi Szervezete és a Vadászszövetség elnökségei, valamint Somogy vadásztársadalma nevében ehhez kívánunk neki kitartást és jó egészséget!

Akik önzetlenül segítettek:
Aranyszarvas vadásztársaság
Artner János
Baté-Mosdós-Nagyberki Földtulajdonosok Vadásztársasága
Berekfás Vadásztársaság
Bognár Zsolt
Csík László
Darány és Térsége Vadásztársaság
Darányi Zsolt
Dr. Bartal-Kovács Judit
Dr. Kemenszky Péter
Dráva Völgye Vadásztársaság
Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság
Fehér Péter
Fenyvesi István
Fenyvesi Istvánné
Guba Sándor
Horváth Ádám
Hunnia vadásztársaság
ifj. Jung Jenő
Ján Zoltán
Jung Jenő
Kanizsay Gábor Jenő
Karádi Mezőgazdasági Zrt.
Képíró Károly
Kerekesmenti vadásztársaság
Keszkenyős Róbert
Korpadombi Vadásztársaság
Kovács Gábor
Kutas és Vidéke "Kossuth" Vadásztársaság
Molnár Sándor György
Ozvári Zoltán
Polányi Vadásztársaság
Rigóci Baráti Vadásztársaság
Rinyamenti Vadásztársaság
Sióvölgye Vadásztársaság
Somogy Megyei Vadászok Szövetsége
Somogyi Vadászhölgyek Klubja
Surján-Kapos Völgye Vadásztársaság
Szabó Lászlóné
Szente Réka
Tógazda Vadásztársaság
Vízvári Ákos
Zöld Természet Vadásztársaság
Zsuffa Béla

Köszönöm mindenkinek a támogatást és a részvételt, külön köszönöm egykori kollégám/barátom, Ozvári Zoltán tájegységi fővadász lelkiismeretes segítségét!

Dr. Kemenszky Péter