Részvéttáviratokat a Hubertus Kft. címére küldhetnek dr. Heltay István tisztelői: 2100 Gödöllő, Dózsa György út 28.

Méltósággal és rendkívüli lelki erővel viselt, iszonyú betegségével vívott elkeseredett harcában ugyan elesett, de családja, barátai és vadásztársai emlékezetében – hiszem és bízom benne – örökké élni fog. Személyével a több mint fél évszázad alatt ránk hagyott, írott és íratlan „nyomait”, emlékeit, hazai vadászatunk aranykorának nem csak egyik köztiszteletben álló néhai vezéregyéniségét, hanem annak egyik olyan tartó oszlopát veszítettük el, akire a szakma bízvást építhetett, és épített is. A távozásával kapott sebeink sajnos annyira frissek, hogy ez a maga nemében páratlanul gazdag szakmai életút, vagyis a részletesen feldolgozott „curriculum vitae” – természetesen – még nem készülhetett. Ehelyütt fájó szívvel mindenki csak a maga szubjektív emlékei között keresgélhet, hiszen alig akad az országban olyan vadász, aki a nevét, munkásságát személyes élmények alapján, vagy hallomásból ne ismerte volna.

Nem is akadt az övéhez hasonló – divatos szóval - „életpálya modell”. A teljesség igénye nélkül felsorolva: volt két megye – Heves és Pest – fővadásza, neves vadbiológus, tanulmányok, monográfiák, szakkönyvek szerzője, szerkesztője, a hivatásos és sportvadász képzés vezetője, minisztériumi vadászati főosztályvezető, az Országos Magyar Vadászkamara első elnöke, egyetemi docens, majd a rendszerváltás után az egyik legsikeresebb – és ami talán fontosabb – időtálló vadászattal kapcsolatos hazai vállalkozás megalapítója és vezetője. Minden túlzás nélkül, és mindegyik szakmai szinten, vadászgenerációk sora nőtt fel a keze alatt. Szerencsésnek mondhatom magam azért, mert életutam során több alkalommal is együtt dolgozhattunk. Vadásztunk is együtt sokhelyütt, számtalan alkalommal. Mindezek során volt is alkalmunk alaposan kiismerni egymást. Szakmai kérdéseken, módszereken és elképzeléseken ifjonti hévvel, olykor jókat és nagyokat vitatkoztunk, de ezektől az ember mindig csak gazdagodhatott. Vallotta, hogy az elméleti tudás csak megalapozott szakmai gyakorlattal hozhat létre igazi értékeket. Puskával a vállán – amelyet igen kiválóan, és vadászbarátai széleskörű elismerésével forgatott – magam az egyik legszerényebb igaz vadászok közé sorolom, akit vadászéletem során megismerhettem. Bár igazán lett volna mire, soha nem szállt el, sem magától, sem másoktól, ami a mai világunkban fehér holló ritkaságú. Bármilyen posztot töltött be, volt bátorsága adott esetekben valamire kimondani, hogy „nem tudom, de majd utánajárok, megvizsgálom”. Széleskörű kapcsolatai és lehetőségei alapján csaknem minden kontinensen vadászott. Tapasztalatait, megfigyeléseit, amelyeket az érdeklődőkkel megosztott, szisztematikusan vezetett, részletes vadásznaplójában rögzítette. A korabeli „apróvadbőség zavarával küzdve”, és annak ellenére, mindig tudta mi a mérték, mert akkoriban (még) az volt az érték. Ma már csak szűk körben, a hasonszőrűek között merek terítékszámokról mesélni, hiszen senki el nem hiszi, hogy egy-egy sok százas, vagy ezres terítéknek akkor nem volt még hírértéke sem. Vitathatatlan, hogy mindezek feltételrendszerét olyasvalakiknek kellett megcsinálniuk, akik felejthetetlen „valakik” voltak. Nos, ezek egyike, élharcosa volt anno Heltay Pista is, amikor például mindenféle modern kütyü és csilivili felszerelés nélkül, egy ócska Jáva motorral járva pályakezdő fővadászként a semmiből keltette életre Heves megye tenyésztési bázisát, az akkor neves (ma már sajnos feledett) Tass-pusztai fácántelepet. A hetvenes években az Alföldön nem is lehetett úgy autózni húsz kilométert, hogy ne parádézott volna az út mellett egy-egy köszönő kakas. Szó szerint rezsgett a madár. Később az akkori eredményeken – és manapság miken nem? - egyfajta divattá vált fanyalogni és fontoskodó, savanyú képeket vágni, nyakatekert elméleteket gyártani. A számok és tények közismert nagy urasága miatt a mai ínség kínzó élményei mindezekre alaposan rácáfoltak. Csak éppen merni kellene már végre kimondani. Persze az akkori sikerekhez mai szemmel nézve valami elképesztő szervezési, diplomáciai és logisztikai érzék is kellett, holott ezt a szót akkor még senki nem is ismerte.

Ilyen és számtalan hasonló emlékek elemi erővel törnek fel az emberben e megrázóan szomorú hír hallatán. Visszafogott viselkedése, szerénysége nem szerette a pátoszt, ezért röpke megemlékezésem alkalmával éppen az Ő kedvéért igyekszem is amennyire csak lehet, mindezeket elkerülni. Valójában nincs is erre semmi szükség, hiszen arra a sokat emlegetett asztalunkra olyan sokat, és olyan sok mindent tett, amivel örökre kitörölhetetlenek a kézjegyei a magyar vadászat legnagyobb képzeletbeli „Beíró Könyvéből”.

Heltay István azon kevesek közé tartozott, aki egész vadászélete során pontos és precíz munka- és vadásznaplót vezetett. Külön szerencsémnek tartom, hogy ezt a naplót meglehetős részletességgel megismerhettem. Feljegyzései a magyar vadászat egy eddig meglehetősen agyonhallgatott, hiteles kortörténeti dokumentumai, minden túlzás nélkül – és véleményem szerint – páratlan vadászattörténeti nemzeti érték. Azokban a túlkapásoktól sem mentes „boszorkánykonyhákban”, amelyben a korabeli hazai vadászat és vadgazdálkodás vezetői a kondért kavarták, akadtak ugyanis igen kiváló receptek, sőt ma is ehető étkek is. Kár tagadni, mert aki a múltját megtagadja, annak a jövője is bizonytalan. Az utóbbi években a zajos és ellentmondásos vadászati közéletünktől visszavonult, szűkebb baráti körével a vadászatban igyekezett megtalálni a nyugalmát. Amíg betegsége lehetővé tette, szorgosan dolgozott a naplóján, szerette volna szerzői kiadásban, könyv formájában megjelentetni. (Pályakezdőknek, pályatársaknak – de akár a kedves és kedvetlen pályaelhagyóknak is – akár a breviáriuma lehetett volna.) Sajnos befejezni már nem tudta, a kegyetlen sors, mindannyiunk kárára, másként rendelkezett.

Pista, nyugodj békében!

Homonnay Zsombor