Gróf Esterházy László 1891. március 3-án, Sárosdon született, 1966. április 9-én Gárdonyban fejezte be földi létét. Rá emlékezünk.

Születésének százhuszonötödik, illetve halálának ötvenedik évfordulója tiszteletére 2016-ban Székesfehérvárott tudományos konferenciát rendeztek, „Esterházy László, egy főnemesi életpálya a huszadik századból” címmel. Petrőczi Éva 2017-ben megjelent írásából többet megtudhatunk a „Vadászemlékek” címmel megjelent kötetről és annak szerzőjéről:

A Bödő István és Szabó Imre kiváló arányérzékű szerkesztésében megjelent, immáron második „Esterházy történeti válogatás” legnagyobb nyeresége (a főszereplő időskori lakóhelyén és nyugvóhelyén, Gárdonyban megrendezett könyvpremier tanúsága szerint is): maga a Vadászemlékek.

A két háború között a Nimród című vadászújságban hol saját nevén, hol Bakonyi álnéven publikáló szerző írásai úgy viszonyulnak Széchenyi Zsigmondéihoz, mint az igényes miniatűrök a hatalmas freskókhoz. A különbség azonban nem a színvonalban van, csupán az írások, az írói életmű terjedelmében. Ezek a vadászemlékek, korábbi feljegyzéseinek háborús pusztulása után, 1963-ban születtek, akkoriban Esterházy gróf feleségével együtt (már 1961-től), mai értelemben vett, korai biogazdálkodást folytatott, gárdonyi lakosként.

Ezt a kéziratot a kádárista állambiztonság el akarta kobozni, de Széchenyi Zsigmond jóvoltából eljutott Amerikába, Hadik Béla egykori seregélyesi földbirtokoshoz. Az pedig Hadik leányainak érdeme, hogy ez a nem mindennapi erkölcsi tisztaságról, emberszeretetről, s a természet szeretetéről tanúskodó, kifejezetten olvasó-nemesítő kézirat közkinccsé válhatott. Ez a Máramarostól a Maros völgyéig, Zaláig és a szerző szűkebb pátriájáig, Fejér megyéig gördülő történetfüzér nem csak a mai vadászemberek számára szolgál tanulságokkal, nem csupán nekik ad nem mindennapian emberséges leckét, az is élvezettel és érdeklődéssel forgathatja lapjait, aki puskát-vadászatot soha nem látott.

Séllei Erzsébetnek „Az Esterházyak nyomában”, 2020-ban megjelent írásában többet megtudunk a család sorsának alakulásáról: A háborút követően a család mindenét elvesztette, hiába kérvényezte Esterházy László kétszáz hold megtartását. Nem volt lehetősége Sárosdon maradni. Birtokait a kastéllyal együtt igénybe vették. 1951-ben a bakonyi birtokról is elűzve, a szomszéd faluban, Bakonyszentkirályon béreltek házat, és együtt maradtak a szűkebb és tágabb rokonság tagjai. A külföldön élők segítségével végül 1961-ben Gárdonyban vásároltak egy családi házat, melyet magukénak mondhattak.

További érdekességekkel szolgál Márkusné Vörös Hajnalka: Esterházy László és családja 1951-ig maradhatott Gézaházán. Az államosítás után a gróf, mint szíjgyártó dolgozott a bakonyi erdőgazdaságnál, majd a vadászházból is távozniuk kellett Bakonyszentkirályra. A kitelepítés kényszerének feloldása után, 1961-ben költöztek a velencei-tavi Gárdonyba, ahol halálukig éltek. Esterházy László 1966-ban, felesége 1985-ben hunyt el.

Szente Tünde