Ebben az évben szokatlanul nagy volt a hó. Nagyobb hasznát láttuk volna egy pár sílécnek, mint a motornak. Megbeszéltem a feleségemmel, hogy eladjuk a motort, és a pénztárcánkhoz illő kocsit veszünk, azaz Trabantot. Sikerült is egy jó állapotban lévő, másfél éveset venni. Világ életemben motorral jártam. Nyáron még jó időben hagyján, de télen hidegben… Nekem a luxus teteje volt, mikor először ültem bele. Dobra érve Albert kérem már várt az iroda előtt, a motorjával. Szegény csupa dér, tűzpiros. Én is így néztem ki pár nappal ezelőtt. De a motort csak nem adtuk el, mert nyáron majd jó lesz még.

A következő időkben mindig felvettem Albert kéremet. Együtt jártunk munkába. Tavasszal aztán, ahogy lehetett visszaültünk a motorra. Ennek egyik oka a Trabant nem éppen szégyenlős üzemanyag fogyasztása, a másik meg az utak szemérmetlenül rossz állapota volt. Még motorral is nehéz volt a területet ellenőrizni, kocsival meg szinte lehetetlen. Tavaszi munkánk a bakok figyelésén kívül leginkább a kotorékok lefolytása volt.

Akkor még 3 kg-os katonai ködgyertyákat használtunk a kotorékokhoz, megjegyzem igen hatékonyan. Kellet hozzá két ember, egy ködgyertya, meg egy lapát. Az eljárás nemesen egyszerű volt. Kotoréknál stop, ködgyertya elindítva be, lapáttal a bejáratot elföldelni, kész, tovább a következőhöz.

Én vittem a gyertyákat, Albert kérem a lapátot. Tiszadobot a Tiszavasvárival összekötő földúton jártunk, mert itt elég sűrűn voltak lakott kotorékok. Valahogy nagyon tetszett a rókáknak, borzoknak a környék. Ment is volna szaporán a munka, mert egy kotorékkal végeztünk tíz perc alatt, de Albert kéremnek a lapátot felkötözni a motorra, ugyanannyi időbe került. Egy ideig csak elnézegettem, de aztán már nagyon bosszantott. Míg egyszer aztán kifakadtam:

• Mit vacakol annyit a lapáttal, felülről dugja be a csomagtartó rácsába, a láncvédőn úgy is megáll a vége. A következő kotorék meg úgy sincs messze.

Szót is fogadott, a lapátot a mondottak szerint becsúsztatta a csomagtartóba. El is indult előttem és repesztett a szokott tempójában, vagyis harmadikban tökig gázzal. Én meg utána, jó tíz méterre. Így aztán egészen közelről láthattam, ahogyan megtörtént a baj.

A lapát lerázkódott a láncvédőről, lecsúszott a földre és megakadt. De a csomagtartó még tartotta, így aztán egy pillanat alatt, mint egy emelő, átcsapódott és úgy csapta hátulról tarkón, hogy csak úgy porzott a kalapja. Az volt a szerencséje, hogy akkor egy cseh, hátul dupla felhajtású kalapot hordott, így valamennyire megvédte.

A lényeg, hogy egy villanásnyi idő múlva a motor erre, Albert kérem meg arra dőlt. Megint rám tört a kacagás, de hamar abba is hagytam. Albert kérem ugyanis meg sem mozdult. Ijedtemben arról is elfeledkeztem, hogy leállítsam a motort, csak úgy magyarmiskásan eldűtöttem. Letérdepeltem mellé, de csak nem mozdult. Míg pofozgattam nem éppen vidám gondolatuk cikáztak a fejemben. Ha nem fog magához térni, hát mindkettőnknek annyi. Neki azért mert meghalt, nekem meg mert azt fogják hinni, hogy én ütöttem agyon. Szép kis pácba kerültem.

Persze akkor még nem volt mobil telefon, hogy hívjam a mentőket. Azaz volt, a katonai két személyes, ahol az egyik vitte, másik telefonált. De nekünk ilyen sem volt, meg ha lett volna, akkor is mit kezdtem volna vele magamban.

Míg tanakodtam, mit csináljak, Albert kérem kezdett mozdulni. Na, hála Istennek, szinte hallottam, ahogy legördült a szívemről a kő. De nem sokáig hagyott örülni. Ahogy kissé nyiladozott az elméje megszólalt:

• Gábor! Te lűttél le? Mér lűttél le?
• De Albert kérem, a lapátja volt.
• Akkor meg leütöttél.
• De hát én tíz méterre jöttem maga mögött.
• Az nem számít, te azt is meg tudod csinálni.

Tán még rosszabb helyzetbe kerültem, mintha tényleg agyon csaptam volna. Abba is maradt aznap a kotorékozás.

Másnap aztán belátta, hogy nem tehetek róla. Ment tovább a kotorékozás. Albert kérem pedig maradt a lapátkötözésnél.